Nos, kezdjük az elején: 2005 őszére nyúlik vissza a történet. Édesapám kinézett egy másik autót, amit a szegedi Ford Hovány árult. Megbeszélte az eladóval a találkozót és egyúttal megkért engem is, hogy menjek vele, több szem többet lát. Így is történt. A próbakör után - mivel tudta, hogy nekem már régóta nagyon tetszettek a Calibrák - megemlítette az értékesítőnek, hogy a hirdetések között mintha látott volna egy Calibrát is. A srác bólogatott és már hozta is a kulcsokat. Én persze se köpni, se nyelni nem tudtam...

A telephely egy külső részből és egy hangárból állt. A Calibra benn állt. Azt a jelenetet képzeljétek el, amikor Marty McFly felnyitotta a garázskaput és a Toyotát találta ott... Csak nagyban. (Mármint garázsajtó helyett hangárkapu.) A következő kép fogadott (az ajtót már én nyitottam ki):

Első látásra beleszerettem. Körbejártam, kisebb hibáktól eltekintve úgy tűnt, rendben van.

A srác odaadta a kulcsokat, hogy indítsam be nyugodtan. A lábam remegett rendesen. Mivel az autón nem volt kipufogóvég, eléggé hangos és dörmögős volt, ami persze csak fokozta a hatást... Kicsit felpörgettem a motort, majd abban a pillanatban el is olvadtam. :)

A srác biztatott, hogy vigyem el egy próbakörre is. Ami az egyik oldalról marketingfogás (mézesmadzag) volt, amit már akkor is jól tudtam, a másik oldalról egy álom beteljesülésének hatott. Tettem egy rövid kört, majd széles vigyorral az arcomon álltam vissza a hangárba. Tudtam, hogy nekem ez az autó kell.

A paraméterei: 1992-es gyártású 16 szelepes, gyári adatok szerint 150 lóerős gép (C20XE motorkóddal). A színe Novaschwarz.

Sokan mondják, hogy Calibrát nem érdemes ránézésre választani, még kevésbé beleszeretni. Ezt én is tudtam, ezért megnézettem édesapám szerelőjével, aki azt látta, hogy egy hengerfejproblémán (plusz olajfolyáson) és kisebb rohadásokon kívül lényegesebb baja nincsen.

Na jó, az autóval nincs nagy baj. Node mi lesz a pénzzel? Fogalmam sem volt, hogy honnan tudom majd előkeríteni a rá valót. Egyetemista voltam, még szűk egy év az államvizsgáig, bevételem persze zéró, megtakarításom szintén. A szüleim nem tudtak segíteni. Mindenesetre jóformán megeskettem az értékesítőt, hogy el ne merje adni az autót, valahogy úgyis megoldom.

Hitel részemről szóba se nagyon jöhetett, az egyetlen megoldásnak a személyi kölcsön tűnt, édesanyám nevére. Irgalmatlan kamattal, 6 évre. Autóhitel nem játszott, lévén már akkor is szűk 13 éves volt az autó. Nem érdekelt. Tudtam jól, hogy annyi bevételem azért akad, hogy a törlesztőket ha törik, ha szakad, de kifizetem. Viszont akadt egy eléggé nagy bökkenő: csak két kezessel kaptuk volna meg a hitelt. Akkor még nem volt gazdasági válság, de környezetemben (teljesen érthető módon) senki sem akart kezességet vállalni. Egy kezest még tudtunk találni (nagymamám vállalta), de ki lesz vajon a másik? Többen azt mondták a baráti körömből, hogy oké, végül sorban mind vissza is mondták. Teltek-múltak a hónapok, én pedig szépen lassan kezdtem lemondani róla. Az álmom ott volt karnyújtásnyira, de mégis elérhetetlennek tűnő messzeségben. Az akkori barátnőm tartotta bennem a lelket, ő győzött meg aztán arról, hogy meg lehet oldani valahogy. Ha nem segít ebben rengeteget, akkor talán a mai napig nincs autóm, így lényegében neki köszönhetem, hogy az autót meg tudtuk venni... Amiért a mai napig rendkívül hálás vagyok neki, mert mint sok más dolog, ez is fejben dőlt el. Ha én nem hiszek benne (neki köszönhetően), akkor tuti hagyom az egészet a fenébe.

Csak akkor még a mikéntjét nem tudtuk a dolognak. Az eladó rendes volt: tényleg nem adta el az autót, de néha azért hívogatott, hogy mi lesz már... Azt mondta, nagyon nem tudja meggátolni, hogy eladják a többiek, de azért annyit tudott tenni, hogy ne tűnjön fel másoknak. Az autót letette a hangár túlsó végébe a sarokba és körbeállta nagyobb autókkal, így a Calibrát gyakorlatilag elrejtette.

Csodával határos módon végül találtunk egy másik kezest is. Úgy tűnt, nincs akadály. Igen ám, de a hitelt nem adták oda addig, amíg nem volt meg az adásvételi, az adásvételi pedig addig nem volt meg, amíg az autót ki nem fizettem. Itt is szerencsém volt: ideiglenesen (fél napra) sikerült megszerezni a vételárát az autónak egyben készpénzben, így a papírmunka és tulajdonképpen az egész ügymenet elindulhatott. Az eredetiségvizsga költségét magára vállalta az eladó, nekem a többit kellett állnom.
Már épp átvettem volna az autót, amikor rámtelefonált a Ford Hoványtól az eladó, hogy várjunk még picit az átadással, mert eléggé csúnyán hengerfejes az autó, és kijavítják, nehogy megfőzzem már a hazaúton. Rohadtul csalódott voltam. Nem amiatt, hogy hengerfejes az autó, mert azt már korábban is tudtam, hanem már nagyon rákészültem... Biztosan tudjátok, milyen érzés. :)

Néhány napra rá végül ténylegesen sikerült megejteni az átvételt és az autó boldog tulajdonosa lettem, hazavihettem 2006. január 20-án. Akkor még igazán fel se fogtam... Nomeg az azelőtti hetek szenvedései és nyűgjei miatt nem is ült ki az öröm a képemre, amit a barátnőm többször a fejemhez is vágott. Ebben igaza volt, de belül nagyon örültem, és azóta is, mindennap. :)

Sajnos csak egy rendkívül rossz minőségű fotó készült másnap az autóval és boldog tulajdonosával:

Itt - egyelőre - happy end. Persze nem úsztam meg ennyivel. Kicsivel később jöttek a problémák szépen sorban, a következő bejegyzés erről fog szólni. :)